Interview Bartis Attilával "A Nyugalom"-ról

sandammeer: Rögtön az elsö kérdés az lesz, amit biztosan mások is föltettek magának: Maga egy kiképzett fényképész. Hogy lett magából író?

Bartis Attila: Számomra pont fordítva tevődik fel a kérdés: az írás mellett miért van szükségem a fotográfiára? Valóban fényképezek, de már évek óta írtam, amikor először fényképezőgépet vettem a kezembe. Természetesen sokkal nehezebb meghatározni azt, hogy mióta írunk, pontosabban: hogy amit írunk, az már irodalomnak minősül-e, mint azt, hogy mióta fényképezünk. Bizonyos értelemben a technika puszta alkalmazása már fényképésszé tesz. Másodlagos, hogy jók, vagy rosszak, amatőrök, vagy profik vagyunk, amit készítünk, az mind a fotográfia történetének a része. Az irodalom ennél sokkal szigorúbb és megfoghatatlanabb. Aligha állíthatnánk, hogy az irodalom a valaha leírt szövegek halmaza. Még azt se mondhatjuk, hogy az írás, a toll és papír használata az irodalom elengedhetetlen része. Gondoljunk például a népköltészetre. Szóval ha mindezt figyelembe vesszük, nehéz eldönteni, hogy író voltam-e már, amikor fényképész lettem, vagy még csak írtam?

sandammeer: A szereplök az ön regényében olyan különlegesen élhetüen jelennek meg. Maga ekkor mint "fényképész" müködik - vannak a regényének életrajzi vagy önéletrajzi vonásai? Vagy pedig a szereplök és a közöttük történt borzalmas esetek egyedül az ön képzeletéböl származnak? Amennyiben a második kérdés felel meg az igazságnak, akkor ön honnan veszi az ötleteid?

Bartis Attila: Azt hiszem, a két kérdésre adható válasz együtt felel meg az igazságnak, még akkor is, ha látszólag kizárják egymást. Természetesen vannak a szövegnek önéletrajzi vonásai, amennyiben ez alatt azt értjük, hogy némely mondatnak, motívumnak ki tudjuk deríteni az eredetét. De itt véget is ér a párhuzam. Az irodalom nem egy tükör, amiben nézegeti magát a valóság, hanem egy másik valóság, amely részben az életünkből épül.

sandammeer: Visszatérve az intenzív képekre, amit ön mint író létrehoz: Sok kép (mint például az egyedüli Judit a szinpadon) emlékeztetnek a kifejezésükben expresszionista képekre. A regény jeleneteid mint fényképész látja?

Bartis Attila: Nem mint fényképész látom, hanem egyszerűen csak látom. De még ez se pontos, mert ha valamit látunk, akkor óhatatlanul egy kicsit kívül vagyunk. Én írás közben nem tudok kívül lenni.

sandammeer: A németnyelvü olvasók legtöbbje nem nagyon ismeri a Magyarországon történt legutóbbi fejleményeket és az ottani politikai szituációt. "A Nyugalom" német kiadásának bekötö lapján ez a regény úgy van jelezve mint a politikai átmenet egyik maradandó leírása. Én magam végeredményben csak a magyar kommunizmus következményeit láttam mint okot a Weér Rebeka katasztrófális változásában - vagy pedig a politikai szituáció által történt korlátozások csak már a karakterben megvolt vonásokat erösítették meg? - és párhúzamoságot találtam a kifáradt politikai környezet (különösen Budapesten), a rendszer és a szereplök belsö élete között. De én (a bekötö lapban írt szöveggel ellentétten) nem olyan lényegesnek találtam az ön regényében a politikai változás szerepjét Magyarországon. Mennyire "magyarnak" érzi az regényét, és mennyi és milyen jelentösége van benne a politikai változásnak?

Bartis Attila: A politika, a történelem, egyáltalán: a múlt, mint stigma, kétségtelenül jelen van a szövegben. De nem önmgában a politika érdekel, hanem, hogy mivé tesz minket, miféle lelki-szellemi torzulásokat okoz. Eszembe nem jutna egy történész akkurátusságával "megörökíteni", hogy mi ment végbe Közép-Európában. Az érdekel, hogy mi ment végbe az emberekben.

sandammeer: Engem sokszor emlékeztetett a regénye Sartre-ra és Camus-ra, kifejezetten existencialista vonásai vannak. Tudomással történt a simulása az existencialistákhoz, vagy pedig a párhúzamoságok maguktól adódtak az események és szereplök által?

Bartis Attila: Nem tudok annyit az egzisztencializmusról, hogy egzisztencialistának merjem tartani magam, vagy hevesen tiltakozzak ellene. Maradjunk annál, hogy valószínűleg a létezésről való elképzeléseim bizonyos pontokon egybeesnek az egzisztencialistákéval.

sandammeer: Vannak írók, akik a bonyolult kéziratukat teljesen ösztönösen írják le. "A Nyugalom" úgy tünik, hogy alapossággal lett átgondolva: Szökevényes célozat tünik fel, és az olvasó azt gondolja: "Igazán lehetséges, hogy ezt így kellene érteni? Lehetséges, hogy ezeknek a lényeknek a borzalma még fokozódhat?" - És a következökben még kétszer olyan rossz lesz, messzeható következményekkel. Mennyi terv van ebben a tulajdonképpen hihetetlen, de teljesen szavahihetöen vázolt cselekményekben? Mennyi ideig dolgozott a kéziiraton?

Bartis Attila: Kénytelen vagyok a nagy konstruktőr - amúgy igen nemes - vádját elhárítani, még akkor is, ha ezzel esetleg kiábrándulást okozok. A mindent megtervező, átlátó, összefogó elme valóban respektálandó, de ez tőlem elég távol áll. Szerencsére a teremtésnek nincsen szabályzata. Egy fényképezőgépet nem lehet megtervezni ilyen elme nélkül, de világot lehet teremteni. A szöveg gyakorlatilag egy asszociációs lánc, aminél kötetlenebb, sőt tervezhetetlenebb forma nem létezik. Az első változata 2000 első napja és Húsvét vasárnapja között íródott, az alvást leszámítva nagyjából megszakítás nélkül. Ez gyakorlatilag egy teljesen tagolatlan szövegfolyam volt, húszoldalas mondatokkal. Aztán nagyjából másfél évig tartott, amíg minden pont és vessző a helyére került, de e munka során a történet és a szerkezet már nem változott.

sandammeer: Az ön regénye nagyon felkavar és behatóan tovább hat a homályával. Hogy érezte magát, mint író, a kézirat befejezése után? Én csak azt tudom elképzelni, hogy ezután a hatalmas mü után hónapokon keresztül kimerült volt. Mennyi idö telt el addig, amíg egy új tervhez kezdett?

Bartis Attila: Valószínűleg sok szempontból szerencsésebb lett volna, ha úgy történik, ahogy Ön képzeli, de nem állt módomban kimerültnek lenni, és ami még rosszabb: lezárni magamban a történetet, végleg pontot tenni a végére. Még a regény befejezése előtt elfogadtam a Nemzeti Színház felkérését, hogy írjam meg a regény színpadi változatát. Ami azt jelentette, hogy a könyv megjelenésének másnapján el kellett kezdenem a munkát.

sandammeer: A hatalmasan erös, elpusztító emóciók (föleg Andornál, a protagonistánál, és az ö anyjánál) és pedig Eszternél (a szeretöje), kinek megszállott hajlama van a saját elpusztításához: Nem is szükséges ezt átélni/átérezni, hogy ennyire kifejezésteljesen leírhatja? Hogy tud aztán ettöl mint író megmenekülni? Másképp kifejezve, mennyire veszélyes ez, egy ilyen könyvet írni?

Bartis Attila: Nem tudom megítélni, mennyire veszélyes írni, vagy egyáltalán, mit értsünk veszély alatt. Nekem írás közben ugyanolyan érzelmeim vannak, mint az életben. Néha remeg a gyomrom, a szívem a torkomban, tíz percig nevetek egy tőmondaton, vagy uram bocsá, épp elzokogom magam. Így aztán nincs okom veszélyesebbnek tartani, mint az életet. Amit pedig az életben meg kellett tanulnunk elviselni, azt simán elviseljük írás közben is.

sandammeer: "Nyugalom" a ön regényében legfeljebb az elötérben van és csak egy pár helyen. A könyv címét csak ironikusan tudom felfogni. Egyetért evvel? Hogy jutott ehez a címhez?

Bartis Attila: Megszoktuk, hogy a cím általában a művet írja le, arra utal, nem pedig egy várakozásra, reményre, szöveget követő állapotra. Én a regény előtere helyett inkább a szöveg utáni csendre gondolok. De ezzel együtt kétségtelenül van a címnek valami kesernyés-ironikus felhangja.

sandammeer: Mikor gondolja hogy a következö regényve egy német forditásban fog megjelenni?

Bartis Attila: Először új regényt kéne írnom ahhoz, hogy értelme legyen gondolkodnom ezen a kérdésen. A Séta befejezése és a Nyugalom elkezdése között nyolc év telt el. Most valamivel jobban állok, de azért még van időm várakozni.

Az interview e-mailen keresztül jött létre Károlyi Regina közreműkődésével 2005 novemberben és décemberben.

Zur deutschen Fassung des Interviews ...